Valahol a Hosszú Katinkával kezdődött a médiában az egész. Amikor ráborította az asztalt a belterjes úszószövetségre, és joggal döntött úgy, hogy akkor mától csak annyi a kontakt velük, amennyi minimálisan szükséges, és az önállóság útját választja a társával. Jól felkavarta a posványos langyos állóvizet, és a kívülállók, még a mérsékeltek és csöndesek nagy része is úgy láttam mellette foglalt állást, a hiteles, rövid és lényegre törő mondandója mellett. Aztán a Kiss néhány hónap múlva csúfosan távozott, mert az Élet rátette a pontot a mondat végére. Ahogy a Katinka kilépett egy ilyen posványból, ekkora nyilvánosság előtt végrehajtva, ettől már elég sokan felfigyeltek, hogy lehet másként is csinálni dolgokat, nem csak bégetve menni a többi után a szakadék felé…
Aztán az EB-re kijutó focicsapattal folytatódott. A TV végre valahára hasznos dolgot közvetített herevasalás helyett: a nemzeti csapatépítést. A döntőbe való bejutás már azokat a rétegeket is felrázta öntudatlan nemzeti depressziójukból, akik a Katinka mellett észrevétlen elhaladtak. Közben az index így tálalta Cseh Tamás egyik sikerét: “ez is megvan”. Hát nem bírtam ki, és beírtam a facebook kommentek közé, hogy melyik az a retkes pisamarta lábú agyhalott újságíró, aki így tud tálalni egy aranyérmet, a mögötte lévő munkával együtt, nem érdemi meg az a levegőt se, amit beszív a tüdejébe, nem hogy a fizetését… ezért minimum öklöt érdemel, nem kenyeret az arcába… Hogy büszkén kéne tálalni az évtizedes melót, hogy az újságíró zászlóhordozó, és vegye már észre a felelősséget, amikor tollat/klaviatúrát ragad a kezébe… Régóta mérgelődtem már magamban az újságíró stílusán, hogy felelősség van a kezükben, és lehetnének zászlóhordozók, de mostanában csak a pöcekavargatók szintjét súrolják, de az is csak alulról… elszabadultak az indulatok másnál is, sorban írták be mások is, hogy ez valóban mekkora gyökérség, de tényleg, hogy engedhetik ezt meg maguknak… Csak egy hangadó kellett és elszabadultak az indulatok – kivételesen most nem egymást gyalázták a kommentelők, hanem egyesült erővel az újságírót…
Withc-el épp tegnap dumáltuk ki a depressziós gyökereket: az ő választásuk a boldogtalanság, hogy mindig a szarra koncentrálnak és nem a jóra az életükben, hogy vajon miért ilyen ostoba barom az újságírók nagy része és miért ezt kell magukból koncentráltan kiközvetítsék….? Elborzasztó, nah.
Mert a kiválóság az kiválóság. Ugyan lehet hírként tálalni, hogy a pöcegödör szaros (valóvilág és egyéb celebtársaságok), de valójában a kutya nem kíváncsi rá az első felhördülésen túlig. Igen, az embereknek elegük van a herevasalásból, az izaurákból és éhezik a jó hírt! Hogy nem csak pocsék dolgokkal van tele a világ, hanem lehetünk büszkék egymásra, hogy drukkolhatunk egymásnak, hogy jó dolog kiválónak lenne, és jó dolog a jóság!
Hogy lehet szeretni embereket azért: mert “a szívem vitt ma be a célba”(Kenderesi Tamás), mert “nem álmaim vannak hanem céljaim” (Hosszú Katinka), hogy lehet büszkének lenni rájuk, és az a hír, ahogy ő fáradtan bohóckodik egy edzésen, és mit gondol egy másik versenyző teljesítményéről, és nem az, hogy noném kannácska újabb és nagyobb szilikont tetet be, hogy kompenzálja erős önértékelési zavarait…
Mekkora értékbeli különbség van a két hír között? Mivel kommunikálunk jót, értéket? Ha az eredmény mögötti kitartó munkáról beszélünk tömegekhez, vagy egy hibás kompenzálási megoldásról? Melyiktől lesz jobb és értékesebb a világ? Legyen már az újságíró kifejezés pozitív, ne szitokszó, és jóérzésű embert ne menekülésre késztető élőlény…
Az olimpikonjaink, bármelyikük is, érem nélkül is példát mutatnak kitartásból, elszántságból, összetartásból és elfogadásból. Évek munkája kijutni egyáltalán egy olimpiára, ki tudja vajon hány vereség van egy siker mögött, és mennyi elfogadás, összetartás kell az edzővel, a csapattal az eredményért? Mennyi kiválóságot kell kifejleszteni nemcsak sportolóként, emberként is, hogy jó eredmények legyenek? Hogy hogy lehet eljutni egy olyan mondatig, hogy “én azért jöttem ki az olimpiára, hogy jól érezzem magam, és egy jót ússzak” – elképesztően klassz mondata ez Katinkának. Élvezettel csinálni, örömmel dolgokat, szimplán, egyszerűen jó érzéssel! Erről beszélni is csak jól lehet – hogyan másként. Örülök, hogy végre a jót elkezdték az újságírók jól kommunikálni… Bízom benne, hogy Rió után marad annyi kraft bennük, hogy divattá válik jó híreket tálalni szenzációként (egy új találmányt, bárminemű sikert, eredményt) és nem térnek vissza a langyos posványba. Örülök hogy divat végre jó dolgokról kommunikálni, örülök, hogy az eredmény menő és összetartani jó, büszkének lenni szabad, a siker pedig megélhető, az öröm pedig létjogosult.
Ennyi a kiválóság titka: merni megélni az örömöt. Bármiben.
