Legutóbb Kassai Lajos: Levelek című könyvbemutatóján jártam. A könyv bemutatására Puzsért kérte fel, de az a szegény ördög jót nem tudott szólni most sem. Szeretem a
Kassai munkáit, mert az emberekről/emberekért dolgozik, hiába lovasíjász mester ő, és a jelmondata: “Mindhalálig lovasíjászat!” Egy jó értékrenddel rendelkező ember, aki ezért nagyon sokat dolgozott, és az ő kialakult értékrendjét sokan tanulásra, követni méltónak tartanak. Jó vállalkozó, aki felelősséggel neveli a környezetét, a következő generációt, sőt már generációkat!
Utána napokig foglalkoztatott, amit ott hallottam-láttam, volt kínlódás a technikával, a Puzsér hozta a bánatos romkocsma filozófiáját, jót szólni nem tudott, és most, miután elolvastam a könyvet, nyilvánvalóvá vált: nem vette a fáradtságot, hogy azt elolvassa, és arról beszéljen, amiért odahívták.
Tömegek előtt, nyilvánosan beszélgettek. Szabadon. Ki-ki a saját értékrendje szerint.
Mert adta az ég, hogy szabadok vagyunk és arról beszélgetünk, ott, ahol csak akarunk, és azt amit akarunk. Kassai hozta az értéket, Puzsér meg hozta a pöcegödröt ahová azt el lehetett süllyeszteni. Vajon melyik való jobban nyilvános beszédre? Mi az, amit tömegeknek érdemes meghallgatni? Hol van a tömeg türelmének vége, ahol már nem kíváncsi a pöcegödörre? Mikor jön el az a pont, ahol nem a könnyű pirulát keressük megoldásnak, nem másokra mutogatunk, hanem tudomásul vesszük, hogy az értékteremtés munkával jár, a szabadság pedig felelősséggel? Mikor jönnek rá emberek, hogy a nyilvános beszédnek mekkora súlya van? Ami adásba kerül, és mivel határozzuk meg a közhangulatot? Vagy a saját hangulatunk súlya mennyire nyomható rá a tömegekre, a saját életünk nyomora mennyire kérhető számon másokon, és ki a felelős mindezekért? Mi magunk vagyunk a felelősek.
Azt gondolom, hogy tömegeknek beszélni, tömegeket szórakoztatni, sok ember előtt megnyilatkozni felelősség. Hiszem, hogy a nyilvános beszéd, egy nyilvános előadásnak értéket kell átadnia. Hiszem, hogy értéket átadni szórakoztatva, élvezettel, örömet nyújtva is lehet.
Mert a szabadságunk felelősség. Egymásért.
Valami nagyon nincs rendben, azt hiszem. Figyelem az embereket, látom, hogyan bánnak másokkal, vagy éppen miket művelnek önmagukkal, és azon gondolkodom, hogy vajon kinek az agyában csúszott félre nagyon valami.Nem látom, hogy az emberi kapcsolataink egyre tartalmasabbá, egyre mélyebbé, egyre felemelőbbé válnak. Nem látom azokat az embertömegeket, akik békében vannak önmagukkal, és – éppen ezért – békében vannak a környezetükkel is.Miért látsz ennyi üres tekintetű embert, ha kiteszed a lábadat az utcára? Miért nem figyelünk jobban egymásra?Hol látsz bennük cselekvést, vagy legalább arra irányuló próbálkozást? Hol látod a dolgok megváltoztatására irányuló őszinte szándékot?a személyes felelősségvállalás hiánya.Hol van itt a saját felelősség fogalma?Bassza meg, ezen csak én tudok változtatni!” ?Nagyon sokan azonban még a felismerésig sem jutnak el.
Nagy divatja van manapság annak, hogy önmagunk egyediségét és különlegességét hangoztassuk. Ez teljesen rendben is lenne, ha nem arról szólna a nagy önkifejezési hullám, hogy sablonba szorult emberek az individualizmus zászlaját lobogtatják, miközben a média, a marketing cégek, a politika, a vallás, vagy bármely más manipulációs forrás szennyezett vizét kortyolgatják.Persze jó oka van annak, hogy az emberek jelentős része pótcselekvésekkel helyettesíti az érdemi tetteket. Erre szocializálták őket. Szülők, tanárok, marketing stratégák, politikusok és más élősködők dolgozzák meg a gyermeki agyat, amíg meg nem tanulja, hogy ő olyan kutya, aki nem haraphat, legfeljebb csak ugat. Neki nemcsak hogy nem kell, de kifejezetten tilos is kiállnia önmagáért. Ő jobban teszi, ha megelégszik a készen kapott igazságokkal, és soha nem kérdőjelezi meg azokat.Felnőtt testben élő gyerekek szaladgálnak tömegével az utcákon. Olyan gyerekek, akik semmilyen felelősséget nem akarnak vállalni az életük alakulásáért, az egészségükért, az elmulasztott döntéseikért, de még a tetteik jelentős részéért sem. Mindeközben az a részünk, amit gyermekkorunkból valóban érdemes volna tovább éltetnünk, szép lassan elrohad. A lelkesedés, az őszinte kíváncsiság, a feltétel nélküli szeretet kezd kihalni a felnőttek jelentős részéből.
Azt gondolom, a felelősség a hangadóké is. Azzal, hogy mire irányítják rá a figyelmet. Rettentő sok egyéni probléma van, és ha még tovább terheljük embertársainkat a saját kínjainkkal, az nem fogja őket előrébb vinni. Sőt, mi magunkat se, mert más úgyse tudja jól, a saját szánk íze szerint megoldani a kínjainkat. Igen, vannak elcseszerintett életformák, és mellettük vannak nagyon is tehetséges, ügyes emberek akikre figyelni kell, akikről érdemes beszélni, akiknek érdemes nyilvános teret adni. Pont azért, hogy az legyen az érték, a tömegnorma, hogy legyen megoldási lehetőség, legyenek jó minták, elérhető közelségben. A jó minta megfizethetetlen érték: generációk életét teszi jobbá.