Az ókori színházakban, minden előadás előtt volt egy rövid ima, az “Istenek hívása”, hogy segítsék az előadást, bele tudjanak bújni a színészek azoknak a bőrébe akiket megjelenítenek (az első színházakban Istenek történeteit játszották). Ez gyakorlatilag egy áldás kérése volt,  nemcsak a művészekre, hanem a közönségre is, hogy ők is teljesen átélhessék  az előadást.  Jobb helyeken ez ma úgy módosult, hogy van ráhangoló zene, előjáték a függöny előtt, vagy maga a színdarab szerkezete egy ráhangolással kezdődik. Más helyeken csak kikapcsoltatják a telefonokat és belecsapnak a lecsóba.Tehát az első számnak egy olyan lesz, ami kellemesen rövid és finom, jó hangulatú, hogy a mindennapi hajtásból érkező közönség rá bírjon hangolódni az egész estére. Utána kezdjük felfokozni a hangulatot néhány populárisabb Pink Floyd számmal, majd jön az elmélyülés, és a végén felfokozzuk a hangulatot, egészen a fináléig.

A Pink Floyd szellemisége kiragad a hétköznapok őrlőmalmából, és gondolkodni hív. Zenéik szövegei örök érvényűek, a mai napig is élő folyamatokra hívják fel a figyelmet : a disznó politikusokra, a háború kutyáiként csaholó pénzhajhász tőkésekre, a kényelmes, vezethető és gondolkodni nem vágyó birka népre. A falra, amit mi magunk húzunk egymás közé, hogy megvédjük álmainkat és belső értékeinket a tömegek nyomása elől, ezzel elválasztva egymást a felszabadító megértéstől, elfogadástól, közös fejlődéstől.  A Pink Floyd óriási munkássága számomra az elme erejéről, a szabad és alkotó gondolatok erejéről szól.

A teljesen megélt Életről.